Határok. Olyan egyszerű szó, mégis annyi rejtelmet, kérdést, olykor szenvedést takar. Mindenkinek máshogy kényelmes, ezért is olyan nehéz meghúzni. Ha azonban a lelki egészségünkről van szó, mégis fontos az odafigyelés.

Határaink mindig rajtunk múlnak, mi határozzuk meg őket, valakit beljebb engedünk, míg valakinek nem nyitjuk meg ezeket a kapukat, érthető okok miatt. Így működünk, de sokszor nehéz tartani ezeket a meghúzott határokat, mert attól félünk, hogy elveszítünk másokat, a megbecsülésüket, a szeretetüket. Ezért sokkal többet adunk abból, amiből már nem szeretnénk, ‘igen’-t mondunk olyan kérésre, amire igazából ‘nem’ lenne a szívből szóló válasz. Ez olykor konfliktust szül saját magunkban, ami miatt nem tudjuk, hogy pontosan mik is a saját határaink vagy hogyan húzzuk meg ezt a kicsit sem éles vonalat mások felé.

A másik oldalon pedig mi vagyunk a határátlépők. Gondoltunk már így magunkra? Milyen negatív tartalmú szó, pedig ha végiggondoljuk, hogy léptük-e már át bárki más határait, biztosan igen lenne a válasz. Pedig sokszor észre sem vesszük vagy nem foglalkozunk vele, hogy így működünk. Néha csak nem figyelünk oda és máris olyat tettünk vagy mondtunk, ami másnak rosszul esett, mert nem őszinték voltunk, hanem határsértők.

A határ tehát érzelmi, presztízs és kapcsolati kérdés. Kinek melyik a fontosabb és ezért mennyit enged a saját határaiból. De valóban szükség van erre, vagy jól meghúzott határokkal is ugyanúgy szeretjük a másikat, ha Ő nem enged meg nekünk mindent? Vagy fordítva a kérdés: Ugyanúgy szeretnek bennünket mások, ha meghúzzuk a láthatatlan vonalainkat?